Őszi családlátogatás és a gyulladáscsökkentő fontossága

Arról már korábban is meséltem nektek, hogy a németországi munkám kapcsán ismerkedtem meg a párommal, Alexszel. Szerencsére a helyzet ez ügyben azóta is változatlan, nagyon jól kijövünk egymással, harmóniában és békében telnek a mindennapjaink. Igaz, hogy viszonylag kevés időnk jut csak egymásra, mivel mindketten rengeteget dolgozunk, de ettől függetlenül nincs is jobb annál, mint az estéket otthon, szerelmesen együtt tölteni.

Már túlvagyunk az első évfordulónkon, sőt, már lassan másfél éve lesz annak, hogy együtt vagyunk, és szinte azóta együtt is élünk. Hogy teljesen pontos legyek, mindössze egy hónap együtt járás után kérdezte meg Alex, hogy lenne-e kedvem hozzá költözni, és annak ellenére, hogy mindkettőnkben volt egy kis félsz emiatt, kiderült, hogy kár volt a gőzért. Elmaradt köztünk a pároknál oly’ gyakori összecsiszolódási időszak, szinte az első pillanattól kezdve olyan érzésünk volt, mintha világ életünkben együtt éltünk volna.

Annak ellenére, hogy a lakás, amiben lakunk Alexé, szabad kezdet adott nekem abban, hogy én is a saját ízlésem szerint formáljam és alakítsam, hogy ne csak ő, hanem én is otthon érezhessem magam benne. Ez nagyon jól esett! Így aztán minden hónapban változik a lakás, néha egy-egy díszpárnával, máskor pedig új függönnyel, vagy éppen egy bekeretezett, közös képünkkel állítok haza, amiknek Alex mindig örül.

Októberben ismét lehetőségünk nyílt arra, hogy hazajöhessünk látogatóba Magyarországra, ráadásul most nem csak egy hétvégét, hanem egy teljes hetet töltöttünk el a szüleimnél. Illetve nem a szüleim házában laktunk, annak ellenére, hogy a régi szobám még teljesen fogadóképes, hanem kibéreltünk magunknak egy hotelszobát. Szerencsére anyuék Vas megyében, a határtól nem messze laknak, így aztán az út is sokkal rövidebb, mintha mondjuk Békésben laknának, vagy az ország akármelyik másik, keleti megyéjében.

Alex nem szeret repülni, ráadásul a repülőtértől hazáig is rengeteget kéne utaznunk, így aztán, ahogy az előző alkalommal is, kocsival tettük megy az utat a két ország között. Indulás előtt megbeszéltük, hogy Alex fog vezetni, én pedig addig az anyósülésről segítek neki a magyar szókincse gyakorlásában. Annyira édes, egyre jobban érdeklődik az anyanyelvem iránt, sőt, otthon még egy nyelvtanfolyamra is beiratkozott, hogy ne csak az ő, hanem az én anyanyelvemen is kommunikálhassunk egymással. Arról nem is beszélve, hogy így a családommal is sokkal könnyebb lesz beszélnie. Persze még csak erősen alapfokon tart, ráadásul a kiejtése is nagyon vicces, de mindennél jobban értékelem azt, hogy ennyit tesz értem.

Az utazásunk sajnos nem volt teljesen zökkenőmentes. Alig három órája indultunk el Münchenből, mikor Alexnek annyira elkezdett fájni a jobb karja, hogy nehezére esett a vezetés is. Amint tudtunk félreálltunk egy pihenőhelynél, közben pedig elkezdtem keresgélni a táskámban, hogy nincs-e véletlenül nálam valami jó fájdalomcsillapító, vagy gyulladáscsökkentő. Szerencsére volt nálam, így aztán adtam is Alexnek egy szemmel. Amíg vártuk, hogy hasson a gyógyszer, megittunk egy kávét és beszélgettünk. Alig telt el fél óra, a párom már újra könnyedén tudta mozgatni a karját, így aztán indulhattunk is tovább.

Néhány órával később leparkoltunk anyuék háza előtt, akik már nagyon vártak bennünket. Anyu persze egész álló nap sütött és főzött, apu pedig előkészítette a legfinomabb italait, hogy legyen mivel megkínálnia minket. Nem csak a szüleim, hanem a nővérem, Karola és a férje, Tibi is ott voltak anyuéknál, mert ők eddig még sosem találkoztak és kíváncsiak voltak rá.

Az első nap nem volt hosszú, hiszen majdnem este értünk ide. Anyuéknál megvacsoráztunk, utána pedig beszélgettünk egy kicsit, Alex is bemutatta a magyar tudását, utána pedig elfoglaltuk a szobánkat a szállodában és kipihentük az utazással töltött nap fáradalmait.

Az elkövetkezendő hét is remekül alakult, sok időt töltöttünk a családommal és az itthoni barátaimmal is, de arra is jutott időnk, hogy kettesben felfedezzük a környéket. Megmutattam minden kedvenc helyemet Alexnek, megnéztük a turista látványosságokat is, illetve minden nap kávéztunk a kedvenc cukrászdámban. Na, jó… sütiztünk is a kávé mellé. Azt látom Alexen, hogy egyre jobban tetszik neki Magyarország. Ki tudja, talán egyszer még azt is fel fogja hozni, hogy mi lenne, ha ideköltöznénk. Őszintén szólva én lennék ettől a legboldogabb.

Félreértés ne essék, nagyon szeretem Münchent, és úgy alapvetően a német kultúrát és mentalistást is, ráadásul jó munkám is van, de igazság szerint Alexen kívül nem sok minden köt oda. Ha nem ismertem volna meg őt, akkor lehet, hogy már néhány hónapja hazaköltöztem volna. Itt minden olyan ismerős és otthonos. Talán egyszer majd erőt veszek magamon, és megkérdezem Alexet, hogy mit szólna ehhez az ötlethez. Azt hiszem 50% rá az esély, hogy igent mond: Vagy igen, vagy nem.

Addig is pedig, megpróbálom minél inkább élvezni a németországi életemet is, hiszen külföldön élni egy olyan nagy kaland, amire az ember még öreg korában is kellemes nosztalgiával emlékszik majd vissza.