Szobalány munka, talált tárgyak, shiro bukósisakok

Nem is gondolná az ember, hogy mi mindent képes elhagyni. De néha megrökönyödök, hogy miket találok, miket hagynak el az emberek.

A munkám

Németországban dolgozom, egy nagy hotelben, mint szobalány. Persze nem itt kezdtem az életemet, de mostanra egészen megszoktam már itt kint is.

Varrónőnek tanultam. Igazából szeretem a szakmámat, de nem tudtam benne elhelyezkedni. Volt beugrós munkám, de oda csak akkor hívtak, amikor sok volt a munka, így bizonytalan volt. Persze jártam tanfolyamra, mindenre, amit a munkanélküli kínált de nem volt szerencsém. Addig volt jó, amíg tartott, de nem mentem sokra vele.

Az egyik régi ismerősöm jár ki külföldre dolgozni. Az egyik közösségi portálon találtunk egymásra, és kezdtünk újra beszélgetni ezer év után. Akkor ő pont kint volt Ausztriában.  Külföldi munka szempontjából Ausztria, Németország, és Olaszország Tiroli része jöhetett szóba. Mesélt a kinti életéről, hogy hogyan került ki dolgozni, pár évvel ezelőtt.

A keresés, és a megfelelő állás

Sokat gondolkodtam, az ő esetén. Persze nem terveztem soha, hogy kimenjek külföldre dolgozni. Valahogyan mindig itthon akartam a megélhetést megtalálni. Nem csak magam miatt, hanem a szüleim miatt is, hiszen ha itthon vagyok, mégis csak a közelben élek. De rá kellett jönnöm, nem nézhetem mindig őket. Erre az egyik beszélgetésünkkor jöttem rá. A szokásos vasárnapi családi ebéd volt, ilyenkor mindenről beszélünk. Anyám igyekezett meggyőzni, hogy kezdjek valamit az életemmel, és mozduljak ki ebből a városból. Hiába volt idős, olyan jól látott dolgokat, hogy mindig megdöbbentett vele. Ő hozta szóba, igaz nem a külföldet, hanem hogy keressek egy olyan várost, ahol van munka, és találok megfelelő állást.

Elmeséltem a régi ismerősömet neki, hogy most hol van, mit csinál, és azt is, hogy mennyit lehet vele keresni. Azt gondolom, valami megerősítés szerűre vártam tőle, hogy rábólintson, és „megengedje” nekem.

Persze nem is konkrétan engedélyt akartam kérni, hanem inkább a jóváhagyását.

A keresés

Nem terveztem, hogy nagyon messzire menjek. Csak annyira, amennyire muszáj. Soha nem vágytam arra, hogy Angliába, vagy Amerikába menjek.eifel-595203_640

A keresés nem volt könnyű. Először elkezdtem az internetet böngészni, és persze a régi ismerőst Zsuzsit is megkerestem ezzel kapcsolatban, hogy hogyan is keressek, álljak neki?. Az első munkám bébiszitterkedés volt. Én szerettem azt is. Egy évi voltam a családnál, 2 kisgyerek volt, és a háztartás, amit vezetnem kellett. Talán még ma is ott lennék, ha a családnak nem kell költöznie. Az apukának olyan munkája volt hogy időközönként ide oda rakosgatták őket. Hát nem tudom, én vállalnám e ezt az életet. Évente költözni, vagy időközönként. Emlékszem, az egyik gyerek angol, és német állampolgár is volt, a másik pedig német és nem tudom hogy milyen még. Nincs állandó otthonod. Mire az egyiket felépíted, már másik kell. Persze a cég rendezett neki mindent, de hát mégis. Miután tőlük eljöttem, dolgoztam osztrák hotelben, és panzióban. Most egy németországi 4 csillagos hotelben dolgozom, mint szobalány. Igazából szeretem a munkámat. Anyámmal minden nap beszélek a számítógép segítségével. Nekik is vettem a keresetemből számítógépet, az alap dolgokat meg tudja csinálni rajta, így tudunk beszélni is.

Sokszor mosolygok a talált dolgokon. Néha úgy érzem, olyanok vagyunk, mint egy vasúti állomás talált tárgyak részlege. Egyszer voltam egy ilyen helyen, mert az elhagyott tornacuccomat kerestük. Hogy ott mennyi minden volt! A táskák, játékok, cipők, különböző bukósisakok, még a különlegesebb shiro bukósisakok is. Már csak azt nem értettem, hogy nem hiányoznak ezek a dolgok senkinek? Én is találtam már papucsot, cipőket, teniszütőt, kabátot, le se tudom írni mennyi mindent.

Azt gondolom, még pár évig kijárok dolgozni, aztán otthon kitalálok valamit, hogy mit tudnék csinálni. Most jól érzem magamat, és így jó ahogy van.